Sass Flóra születési helyéről, idejéről és gyermekkoráról számtalan feltételezés ismert. Mivel nem maradtak fenn gyermekkori iratai, az egyértelmű levéltári bizonyítás szinte lehetetlen. Születésének időpontját egyesek 1841-re, mások 1842-re vagy 1845-re teszik. A születési dátumhoz hasonlóan bizonytalan Sass Flóra születési helye is. A legtöbb forrás Nagyenyedet, Kisenyedet, Sepsiszentgyörgyöt említi lehetséges szülőhelyként, de Nagyszeben, Barót, Zalatna és az Erdélyi-medence számos településének a neve felmerült a lehetőségek között. A bizonytalanságot fokozza, hogy Flóra származását is találgatások övezik. Létezik olyan elmélet, amely szerint Sass Flóra székely kisnemesi család leszármazottja, amelynek tagjai Háromszékről települtek az Erdélyi-medence déli részére. De ismert olyan feltételezés is, amely szerint elmagyarosodott német katonatiszt törvénytelen lánya volt.
A Bács-Kiskun megyei történeti kutatások és a korabeli nemesi összeírások alapján a család nemességszerző őse Sass György kecskeméti birtokos lehetett, aki 1701-ben szerzett nemesi címet, s így felvételt nyert Pest-Pilis-Solt vármegye nemesei közé. A család a XVIII. század második felében több ágra szakadt, amelyek közül az egyik Erdélyben telepedett le. Valószínűsíthető, hogy Sass Flóra családja a kecskeméti gyökerű nemesi ághoz tartozott.
Azonban létezik egy ún. „von Saas” verzió is. A brit arisztokrácia és a külföldi szakirodalom ugyanis sokáig Finian von Saas néven hivatkozott Flóra apjára. Magyar történészek bebizonyították, hogy ez tévedés: a „von Saas” csupán a magyar Sass név külföldi félrehallása, a Finian/Finián pedig az őt örökbefogadó és Vidinbe menekítő örmény honvédtiszt, Finián őrnagy vezetékneve volt. A „von Saas” verziót feltehetőleg elsősorban a Baker-család szorgalmazhatta, mivel a jól hangzó név azt a benyomást keltette, hogy viselője előkelő német vagy osztrák dinasztia leszármazottja. A Flóra elfogadtatása érdekében tett családi erőfeszítéseket jellemzi az is, hogy az ifjú ara származásával kapcsolatban – feltehetőleg a Baker-család aktív közreműködésével – elterjedt egy olyan verzió, miszerint Flóra valójában Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójának eltitkolt lánya.
Sass Flóra gyermekkorának egyetlen biztos eseménye Flóra családjának tragikus halála: az 1848–49-es magyar szabadságharc idején a Habsburgok által felbújtott erdélyi román lakosság a magyarok ellen fordult, ami a 3. Balázsfalvi gyűlés (1848. szeptember 16–28.) után véres leszámolások sorozatába torkollt. Ennek legismertebb eseménye a nagyenyedi vérengzés, amelynek során 1849. január 8–17. között az Axente Sever és Ioan Axente vezetése alatt álló román felkelő csapatok több száz magyart öltek meg. Sass Flóra szüleit és fiútestvérét hasonló körülmények között gyilkolhatták meg. Az ekkor 6–7 éves Flóra életét a család szolgálója mentette meg, aki saját gyermekének vallotta őt.
Ezt követően Flóra az erdélyi örmény Finnian családhoz került. A családfő Bem tábornok seregében szolgált, így a szabadságharc bukása után ők is menekülni kényszerültek a megtorlások elől. A család Vidinbe ment, ahol Flóra ismeretlen körülmények között elszakadt nevelőszüleitől.
Az ezt követő 10 évről szinte semmit sem lehet tudni. 1859-ben találkozunk újra Flórával, mégpedig egy rabszolgaárverésen, ahol gazdát keresnek az egzotikus szépségű, szőke, kékszemű magyar lánynak, s ahol váratlanul felbukkan egy 30-as évei végén járó, jómódú brit utazó: Samuel White Baker.
Egyes visszaemlékezések szerint Samuel Baker vakmerő módon túllicitálta Vidin urát, mások viszont úgy mesélik, hogy bár a pasa ígérte Flóráért a legtöbb pénzt, az árverést követően Baker megszöktette a lányt. Abban azonban az összes forrás egyetért, hogy Vidinben soha egyetlen lányért sem fizettek akkora összeget, mint Sass Flóráért.
Bár az árverés körülményei bizonytalanok, ennél is több találgatás kapott szárnyra a következő időszakkal kapcsolatban. Mikor és hol házasodott össze a 30-as évei végén járó angol és a rabszolgasorból kiszabadított magyar lány, ha egyáltalán összeházasodtak? A Baker-családhoz kapcsolódó források tényként kezelik, hogy néhány héttel az árverést követően Bukarestben Samuel Baker feleségül vette Flórát. Erre azonban nincs hivatalos dokumentum. (Amikor hosszú afrikai útjuk után hazatértek Angliába, szinte azonnal elterjedt a pletyka, hogy vadházasságban élnek, ami a viktoriánus Anglia erkölcsi normái szerint teljes mértékben elfogadhatatlan és elítélendő volt, épp úgy, mint a házasság előtti nemi élet. A közvélemény a pletyka igazolását látta abban, 1865-ben családi körben házassági szertartást tartottak, amire viszont Samuel Baker és Flóra szerint azért volt szükség, hogy Angliában is hivatalossá váljon házasságuk, hiszen kétséges volt, hogy a bukaresti esküvőt elfogadják az angol hivatalok – főként, mert az erről szóló dokumentum időközben elkallódott.)
Az árverést követően a pár Konstancában telepedett le, mivel Samuel White Baker 1859 tavaszától a brit alapítású Duna és Fekete-tenger Vasúttársaság igazgatójaként dolgozott. Feladata a Cernavodă és Konstanca közötti vasútvonal, valamint a konstancai kikötő építésének és munkálatainak teljes körű felügyelete és irányítása volt.
Samuel White Bakert ekkoriban kezdte foglalkoztatni az afrikai út terve. Azzal a kérelemmel fordult a Királyi Földrajzi Társasághoz, hogy támogassák az Afrika belső területeinek feltérképezése, valamint honfitársai, John Hanning Speke és James August Grant felkutatása érdekében induló expedícióját. (Speke és Grant utazásának célja a Viktória-tó teljes feltérképezése volt, azonban ekkoriban már több mint egy éve nem adtak hírt magukról, ami joggal keltett aggodalmat hazájukban.) Bár a kérelmet elutasították, ez nem tántorította el Bakert tervétől. Vagyonos ember lévén úgy határozott, hogy saját anyagi forrásaiból finanszírozza az expedíciót. Konok kitartásában szerepet játszott az a meggyőződés, hogy a hazájának tett szolgálat a későbbiekben segítheti Flóra bevezetését az angol társasági körökbe.
1861. március 21-én érkeztek meg Kairóba. Onnan először a szudáni Koroszkóba, majd a sivatagon átvágva Kartúmba mentek. Mielőtt megkezdték volna a Fehér-Nílus forrásának felkutatását, több mint egy évet töltöttek a kék-nílusi mellékfolyók (Atbara, Setit) vidékén, hogy feltérképezzék az abesszin határvidéket. A kitérő kettős célt szolgált: a vadban gazdag vidék kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy Samuel Baker a vadászat iránti szenvedélyének hódolhasson, s mindeközben arabul tanuljon.
1862 decemberében tértek vissza Kartúmba, ahonnan három hajóval indultak el délnek a Fehér-Nílus nehezen hajózható mocsárvilágán, a Szudd-vidéken keresztül. Gondokoróban, a déli rabszolga-kereskedelem központjában sikerült elérniük első fontos céljukat: találkoztak a Viktória-tó felől érkező John Hanning Speke és James August Grant századossal, akik 1860-ban indultak útnak Zanzibárból Afrika belső területei felé azzal a céllal, hogy igazolják Speke feltételezését, amely szerint a Viktória-tó a Nílus elsődleges forrása.
Honfitársai a közös cél iránti elkötelezettséggel Samuel Baker rendelkezésére bocsájtották térképeiket, és megosztották vele hosszú útjuk során szerzett tapasztalataikat, ami óriási segítséget jelentett az expedíció sikeres teljesítéséhez. Bakerék kelet, majd dél felé indultak a szárazföldön a mai Uganda északi területein, a Latuka- és Obbo-törzsek földjén átvágva. A viszontagságos út során a betegségeknél és a helyi haduraknál is nagyobb kockázatot jelentett a szedett-vedett kísérő csapat, amelynek lázadását több alkalommal Sass Flóra hiúsította meg. Samuel White Baker visszaemlékezéseiben több olyan esetet felidéz, amikor Flóra, aki a kritikus pillanatokban sem vesztette el lélekjelenlétét, határozott fellépésével megmentette az életét és az egész expedíciót.
Bakerék hónapokig tartó, keserves küzdelem árán érték el a Karuma-vízesést, ahol keresztezték a Viktória-Nílust. Ezt követően délnyugati irányba haladva, a Bunyoro Királyság mocsaras vidékein átkelve végül 1864. március 14-én pillantották meg a hatalmas nyílt vizet, amelyet a brit herceg tiszteletére Albert-tónak neveztek el.
„Az ilyen felfedezés szorongása leírhatatlan – írja naplójában Samuel Baker. – Rosszabb minden fáradtságnál vagy veszélynél a kudarc félelme; és időnként a haladás teljes lehetetlenségének látszata. Aztán a türelem szükségessége: hónapokig egyhelyben ülni, szinte reménytelenül, teljesen tehetetlenül, várva valamire, ami majd elősegíti az előrejutást: szállítóállataid mind elpusztultak, nincs hordár, magad beteg vagy, az ország ismeretlen, a bennszülöttek bizalmatlanok, nincs élelem, a távolság a tótól ismeretlen — maga a létezése is bizonytalan. Ilyenkor az ember lassan felőrli önmagát; rosszabbul él, mint bármely angol disznó; a felszerelésedet el kell hagynod; nappal és éjjel ki vagy téve az esőnek, gyakran semmi más menedéked nincs, csak egy nyers bivalybőr. Így lassan haladsz előre, rendíthetetlenül kitartva a feladat mellett. Végül elérkezett a nap! A hegyek alatt, mint egy ezüsttenger, egészen a horizontig terülve feküdt a jutalmunk!!”
Annak érdekében, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítsák felfedezésüket, kenuval végighajóztak a tó keleti partvidékén észak felé, egészen addig a területig, ahol a folyó belép a tóba, majd kilép onnan, valamint rábukkantak a káprázatos látványt nyújtó Murchison-vízesésre.
Visszaútjuk során több mint egy évig helyi törzsi háborúk hátráltatták előrehaladásukat a mai Uganda területén. Végül 1865. március 17-én érték el Gondokorót, majd Kartúm érintésével Szuezbe mentek. 1865 őszén érkeztek meg Londonba.
Ezzel a több mint négyéves, rendkívül veszélyes útvonallal Baker sikeresen bizonyította, hogy az Albert-tó a Nílus folyamának egyik legfontosabb gyűjtőmedencéje.
Az Albert-tó felfedezése lezárta a Nílus forrásvidékének feltérképezéséért folytatott versengés egy fontos szakaszát. Az eredmény Baker nevét a kor legnagyobb brit felfedezői közé emelte. Angliában lelkesedéssel fogadták a hírt, és Baker hazatérése után számtalan elismerésben részesült. A Királyi Földrajzi Társaság kitüntette, a közvélemény a brit felfedező szellem újabb diadalaként ünnepelte útját. Bár tudományos körökben vita folyt arról, hogy az Albert-tó pontos hidrológiai szerepe miként illeszkedik a Nílus forrásának kérdéséhez, a felfedezés mérföldkőnek számított.
Bár Samuel Baker volt az expedíció vezetője, ennél fogva minden elismerést neki címeztek, írásaiban és beszédeiben soha nem mulasztotta el megosztani a sikert feleségével, Flórával, aki állhatatos és megbízható társa volt a felkészülés és a viszontagságos út alatt.
„A múlt álomnak tűnik. Vajon valóban a Nílus forrásvidékénél jártam? Nem álom volt! Előttem ül a tanú: arca fiatal, bőre bronz színű, mint az araboké, a perzselő naptól barnult le. Fáradtságtól, betegségtől, gondoktól megviselt teremtés, amelyek immár a múlté. Zarándokutam odaadó társa, akinek az elért eredményeket és az életemet köszönhetem: a feleségem.”
Sir Samuel White Baker: The Albert N’yanza, great basin of the Nile, and explorations of the Nile sources, London, 1866